Folyt. köv.

cím

   
Nos, ami ezek után történt megváltoztatta az életem. Úgyis mondhatnám, hogy kifordult a világ a sarkából, és én teljesen máshogy látom már azt. Olyan Párom van, akit szerettem volna. Nem kellett alább adnom. Sőt! Még felül is múlt minden elképzelésemet. Amikor átmentünk msnre ott folytattuk a beszélgetést, és amikor állandóan szétkapcsolt, telefonon folytattuk. Másnap reggel ötig...én délutánra mentem dolgozni, tudtam aludni néhány órát, de Ő semmit nem aludt, mert hatkor kezdett. Megállás nélkül beszélgettünk és néhány óra leforgása alatt biztosak voltunk abban, hogy megtaláltuk egymást. Két hét múlva lejött hozzám négy napra, és rá egy hónapra összeköltöztünk. Mind a ketten megkaptuk azt, akire vágytunk. A számunkra legmegfelelőbb Párt. Azóta is békés, boldog, kiegyensúlyozott Párként éljük meg a mindennapokat, amik nekünk nem szürkék, immár három éve. Sok mindent megtanultam tőle és tanulok folyamatosan. Az élet valós dolgairól, szépségéről, önmagamról. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem és még biztos vár rám több is. Volt, hogy éheztünk, fáztunk, nem volt pénzünk, munkánk, és bizony laktunk autóba is.....de nem volt köztünk semmiféle törés, harag, düh, egymásra mutogatás. És volt, hogy eljutottunk olyan helyekre, amit más csak képeken lát... Mindig egymás mellett kéz a kézben nagy szeretetben, egyetértésben mendegélünk a magunk által választott úton, ahol érezni az élet illatát.... és boldog vagyok, hogy végül is nem estem bele nagyobb csapdákba, nem adtam fel az érzeteimen alapuló elhatározásomat. És most már bizton állíthatom, hogy véletlenek nincsenek.

De ez egy másik történet. Aminek egy részét az „Utazásom” alatt lehet elolvasni. Ami folyamatosan íródik. És, hogy mi mindent tanultam meg, és folyamatosan tanulok?  Ezekről a többi írásaimból lehet megtudni valamit.  
Tervezem, hogy a továbbiakban is írok ide, egyes tapasztalatok, felismerések és fel nem ismerések  rövidebb történeteit.
Köszönöm, hogy kitartó érdeklődéssel olvastad e történetet.

És....?

Hamar megtaláljuk egymást a másik csevegőn, így ott fojtatjuk, ahol abbahagytuk.  Most éppen azon vagyunk, hogy megtudjuk egymásról hogy nézünk ki, ki hol lakik, mit dolgozik. Ő már meg is nézte az adatlapomat és figyelemre méltónak talál. Hát én azt kétlem, de majd kiderül, ha több képet küldök magamról és jobban megismer. Én még nem láttam az Övét, de rögtön küld magáról  egy fényképet. Hát, nem is tudom. Azt mondja 47 éves, de itt a fotóról egy vén öreg ember néz rám. Vagyis hát egy nagy szakállú fura alak. Kérdi, hogy mi az első benyomásom róla fotó alapján. Mit válaszoljak neki? Szembesítsem vele, hogy szerintem egy tízest letagadott? És még ráadásul özvegy, mint írja most. Te jó ég! Akkor lehet, hogy mindenkibe a jobb létre szenderült feleségét keresi? Hallottam már ilyeneket, nem egyet. De valami nem enged el ettől az Embertől. Írom neki tréfásan, hogy na tényleg mennyi idős vagy? Ő írja, hogy már meg mondta és higgyem el, nem kenyere a félre vezetés. Nézem a fotót, olvasom miket ír és egyszerűen fogalmam sincs miért, de elhiszem szavait. Sajnos szakadozik a net, így a mi társalgásunk is azzá válik. Sokára válaszol, sokára kapja meg az én válaszaimat, vagy kérdésemet. Így nem lehet értelmesen kommunikálni. Hirtelen ötletből kifolyólag megkérdezem, hogy melyik telefonszolgáltatónál van, Ő írja nagy sokára a gyenge net miatt és megadja a számát. De jó! Annál van, amelyiknél én, és ráadásul van majd tíz órányi ingyen lebeszélhetőségem ebben a hónapban. Ilyen elszánt és bátor még nem voltam, hogy én hívjak fel valakit. De nem sokat gondolkodok rajta, megteszem. Talán minél előbb pontot akarok tenni a végére, mert úgyis valami nem stimmel? Nem tudom, de úgy érzem ezt nem hagyhatom ki. Tudnom kell mi vezérel, hogy így érzek most. Mert nem remeg a kezem, nem vagyok ideges, csak egy picinyt izgatott. Vajon mi ez? Nem sokat kell várnom, hamar beleszól egy kellemes, mély férfi hang. Meglepődök a hangon, és persze magamon. Ahogy meghallom, piciny izgatottságom is tova rebben, nagy nyugalom kerít hatalmába. Semmi zavarodottság, semmi kellemetlenség érzete nincs bennem. Nézem a fotót, miközben beszélgetünk, de az arcát és a hangját nem tudom összekapcsolni. Ezért barátkozok a képmásával és elfogadom, hogy ha így néz ki, akkor így néz ki. Végül is tényleg nem az számít, nekem nem kell, hogy az legyen a fontos, hanem az, hogy számomra megfeleljen és én viszont. Azért a kisördög megkérdezteti velem, hogy biztos ez mostani fénykép? Viccesen megjegyzi, hogy á most nincs szakálla, küldi is a legfrissebbet. Na, így már más, a szakáll öregítette tíz évet, ugyanis most nincs neki. Megkérdezi, hogy megnyugodtam e, persze mondom , már az előző képpel is barátkozóba voltam, hát még evvel. De azért elgondolkodom, hogy tényleg nem számít a külső? Vagy csak magamnak akarom bebeszélni. Erről is meg sok minden másról is folyamatosan beszélgetünk. Te jó ég, nincs egy percnyi zavarodott hallgatás egyikünk részéről sem és mindig van miről beszélgetni. Jesszusom mi ez? Neki is feltűnik ez, mint nekem, meg az is, hogy már órák óta beszélgetünk, lassan hajnalodik. Még jó, hogy délutános vagyok. Csak neki lesz nehéz, mert már nem fekhet le, mert egy óra múlva kelhetne. Nagyon nehezen válunk el, de az már biztos, minden megerősítő ígéretek nélkül, mind ketten tudjuk lesz folytatás. Olyan álmos vagyok, hogy még végig gondolni sincs kedvem sem időm a történteket, majd ha felkelek néhány órai alvás után

Döntés helyett megérzés!...

Persze, hogy megint ismerkedek, amit már nem akartam. Még mindig itt vagyok az oldalon, ahol már nem akartam lenni. Annak ellenére, hogy a jól eső fürdő után határozott szándékkal nyitottam meg az oldalt, hogy most teszem ezt utoljára, leköszönök és a továbbiakban felhagyok evvel a nevetséges párkeresősdivel, elég jól el vagyok még mindig itt. Sőt, mondhatni, túlságosan is jól el vagyok. Nagyképűen az öreg rókák tapasztalatával felvilágosítottam egy hímneműt, hogy itt ne számítson komoly számba menő ismeretségre senkivel sem. Írom neki, hogy ha nem beszélgetnénk, már nem lennék itt, mert nagyon meguntam ezt az egészet. Írja, Ő is már azon a ponton van, hogy véget vet ennek a komoly szándékkal töténő párkeresésnek. De még nem szánta rá magát, hátha, sosem tudni. Ja, hogy akkor nem most kezdte Ő sem. Esik le a tantusz. Kérdéseire válaszolok, és nekem is vannak kérdéseim, amire Ő is válaszol.  Már, ha válaszol. Mert hiába várom, néhány mondat váltás után  nem ír vissza. Ennyi lenne? Nem, az nem lehet. Aztán jön egy furcsa sugallat, ne sürgesd! Várj, várd ki türelmesen, míg válaszol. Jó, jó, de mégis meddig várjak? Életem végéig azért csak nem kellene. Már vagy tíz perce a sugallatom tanácsát megfogadva mást nem teszek, mint várok. Ami igen nehezemre esik, már csak azért is, mert érzem az idegesség gyűlik bennem és eláraszt. Tenyerem izzad, szívem a torkomba költözve lüktet hevesen.  Úgy érzem, ha elszalasztom, valamit kihagyok.  Jaj, csak ne csapjon be az érzetem.  Huhh, Ági jó lesz, ha lenyugszol! Figyelmeztetem magam, hisz nem az életed függ tőle, ha meg kell, hogy ismerkedjetek, akkor meg is fogtok. Jön valahonnan ez  gondolat és olyan érzést vált ki, amitől megnyugszom. Viszont, annyi idő eltelt, hogy nyugodtan rákérdezhetek, hogy miért nem válaszol, szerintem már nem fog türelmetlenségnek érződni. Lepötyögöm az egyszerű, udvarias kérdést, de semmi. Szó szerint semmi, mert amit írok az sem jelenik meg.  Miért? Jah,... a fene egye meg, lefagyott a gépem!  Hát persze, ezért nem történt semmi.  Aggodalmas vigyorral kapcsolom ki a gépet, hiába gyors az újra indítás, oldalbetöltés, mégis minden olyan csiga lassúnak tűnik most.  Közben azt veszem észre magamon, hogy lever a víz egy pillanatra, ott lesz e, vár e még?  Végre nagy kegyesen betöltődik  az oldalt, gyors név keresés, rá kattintás és még gyorsabb írás  neki  bocs, de lefagyott a gépem, visszatértem, akarsz még velem beszélgetni?  Nagy megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, mikor rövid időn belül válaszol, persze, nincs semmi baj, elfoglalta magát, úgy volt vele, hogy vagy vissza jövök, vagy sem. ( hmm, végül is)  De nem mehetnénk át egy személyesebb csevegő oldalra, nagyon unja már ezt a kócerájt, kérdi Ő. Mire én Ó dehogynem!, már én sem akarok itt lenni. S míg felvesszük egymást msn-re, addig jókat vigyorgok magamon.  Ahhoz képest, hogy már nem akartam ismerkedni az elmúlt, negyedórában velem történtek nem ezt mutatják. Az idegesség, és annak a lehetősége, hogy elszalaszthatom, igen csak nem egy közömbös, mindenbe bele törődöttséget mutat.  Arról ne is beszéljek, hogy hol a határozottságom, amivel ma a fürdés után fel voltam  vértezve? Ennyire akarat gyenge lennék, ennyire nem tudok kitartani egy döntés mellett?  Vagy , ami még lehetséges, a megérzés, hogy ezt nem hagyhatom ki vezérel? Igen, ez  az utóbbi magyarázat határozottan jobban tetszik

Mit érzek? Ki lep meg?...

Belépve a chatszobába figyelem , hogy miről beszélgetnek éppen, nem folyok bele, csak néha küldök egy smájli figurát, részemről ennyi a hozzászólás. Talán még ez is sok. Közben csak evvel a két „ismerőssel” beszélgetek, leírom részletekben a ma történteket, persze tömören. Ők is írják mi történt velük. Ha valaki privátba akar csevegni, nem válaszolok, már nem érdekel innen senki. Ha velük befejezem a beszélgetést, ki is lépek. Míg várom a válaszokat olvasgatom a közösségi szobába az írottakat és mint kívülállóként már teljesen hidegen hagy, nincs rá késztetésem, hogy részt vegyek benne. Azt hiszem. Egy pici szomorúság és üresség keveréke azért érződik, mert hiszen hónapok óta ez volt a reménységem szigetén a ments váram, amit most készülök elhagyni. Mint, amikor váltam és hónapokig elhúzódott a válóper, mert nem egyeztünk meg. Aztán mindketten rájöttünk, jobb, ha dűlőre jutunk és a bíróság előtt határozottan kimondjuk, hogy mindenben megegyezünk. Akkor már semmit nem éreztem a volt férjem iránt, se haragot, se szeretetet, azt hiszem csak, mintha egy ismerős lett volna. De mikor kimondták a válópert, hogy vége, már nem vagyunk semmilyen hivatalos úton sem összekapcsolva, nekem könny futotta el szememet. Aztán, mikor utaztam hazafelé, nem megkönnyebbülés volt, amit éreztem, hanem az üresség. Evvel együtt valamit nagyon sajnáltam. Talán azt, hogy nem sikerült egy álmomat valóra váltani, talán az elvesztegetett 15 évet? Nem tudom, igencsak ellent mondásos érzelmek, nem is értem őket. de erről az érzetről most ez jutott eszembe. Nagyon hasonlít. Nem tudok mit kezdeni vele, így olvasgatom a chetelők miket írnak. Szánalom és lenézés keverékének elegyével szemlélődök. Hogy tudnak némelyek évekig így élni? Felfedetlenül, az ismeretlenség homályában bármit írhatva élni? Brrr...ez nekem nem megy. Olvasgatok tovább , és feltűnik egy eddig számomra még nem látott nevű, aki azt kérdezi, hogy:” van e itt valaki, aki esetleg értelmes dolgokról is szeretne beszélgetni, meg netalántán komoly szándékkal ismerkedni? Jaj, szegény! Biztos új, nem tudja, hogy itt komoly ismeretségre nem igazán tehet szert. De, hát majd meg tanulja, vagy ki tudja? Lehet, hogy Ő sem különb egyikünknél sem. Legszívesebben írnék neki egy velőset. De nem, nem és nem, mert akkor avval azt érem el, hogy nem szabadulok innen el. Nem szabad reagálnom semmire, még úgy sem, hogy tudtára adom, hogy ne kergessen rózsaszín felhőket és pont. Inkább most már azon vagyok, hogy minél hamarabb elbúcsúzok ettől a két ismeretlen ismerőstől, aztán vége. Eltart egy darabig, mert az egyik nagyon sajnálja, a másik meg agitál, hogy ne tegyem, biztos lesz ez még jobb is. De nekem az elhatározásom szilárd. Csak nem tudom miért nem lépek ki egyszerűen egyik pillanatról a másikra, ha az elhatározásom szilárd? Na, mi történt? Az egyik nő nagyon dühöng, valaki nagyon megsértette privátba...Ó szegények, micsoda problémák, most a másik, mint egy jó barátnő, vigasztalja és hívja privátba, hogy panaszolja el mi a baj, mi történt..Aztán megint feltűnik ugyan az a kérdés...” van e itt valaki.....?” Hát már szinte sajnálom ezt a szerencsétlent, hogy hiába fárad, és ilyen naiv..hajt a vágy, a kiokosításra , elhajtom a tiltó gondolatokat, a belső kényszer és valami sugallat erősebb, hogy válaszoljak neki. Rákattintok a nevére, én mint tapasztalt párkereső, akit csalódások sorozata ért, ki mindent tudó - ellátom néhány jó tanáccsal. Nem mutatkozok be, egy rövid köszönés után tájékoztatom, hogy ha komoly párkereső szándékkal van itt, akkor nem jó helyen jár. Itt aztán nem fog találni párt. Mert a szélhámosságon, néhány szexuális kalandon kívül mást nem fog találni, így ne fűzzön az ilyen fajta komoly párkereséshez nagy reményeket. S az, hogy egy jó ízűt beszélgessen valakivel..hhúú. De azért sok sikert kívánok és minden jót. Aztán sorra veszem a két embert, búcsúzok tőlük, minél előbb elakarom hagyni ezt a számomra már unalmas, kellemetlen, nevetséges közeget. Legalábbis ezt hitetem el magammal. Mert most hirtelen az üres közönyösséget fel váltotta a düh. A düh, hogy még így sem találtam meg azt aki nekem megfelelne. Hát már ez a legalja. A franc essen ebbe az egészbe! De válaszol az Ember, kérdi ki vagyok és miért hiszem azt, hogy nem jár sikerrel... Ki lennék? Hát..Cskén. Válaszolok dühös flegmasággal. Nem számít ki vagyok, de kinek mi a siker, az más kérdés...és én nem ismerkedek már, fölösleges rám figyelmet szentelnie...akkor csak beszélgessünk..-kér. Egy idő után azt vettem észre, hogy nem csinálok mást, mint, beszélgetek, azaz ismerkedek újfent.

A forró vízből tovább határozottan...

Nagyon jót tett ez a forró fürdő, most már tudom mit akarok. És a lelki nyugalmam sem hagy el, hála az égnek! Azért egy ici- pici szomorúság vegyül belé, de még talán jól is esik. Mert rájöttem arra, hogy ez így most már tényleg nem folytathatom tovább. Meg kell válnom ettől a világtól, ami nem a valóságos, és bele kell abba törődnöm, hogy nem itt fogok ráakadni az igazi páromra. És nem görcsölve, türelmesen ki várom, míg egymás mellé sodor minket az élet, már, ha az van megírva. Ha nem, annak is oka van nyilván, amit most nem tudhatok előre, csak majd utólag. Úgy érzem bele törődtem, elfogadom, hogy most ez van. Ha össze kell találkoznunk úgyis be következik, ha meg nem, akkor tehetek bármit is úgysem fog sikerülni. Viszont egyet tudok: nem szabad megalkudnom most már annál inkább nem. Mert nem azért váltam el annak idején, és nem azért menekültem el az alkoholista élettársamtól, hogy újra hasonló kapcsolatba kezdjek, mik eddig voltak. Nem szabad, mert akkor semmi értelme nem volt semminek az eddigi életembe. Vagy megtalálom a számomra megfelelő párt, aki mellett az lehetek, aki vagyok, vagy akkor nem is kell senki. Azt a Férfit, aki mellett önmagam lehetek, aki mellett azt tehetek, amihez éppen kedvem van. Azt a Férfit, akinek ha bármit elmondok, ami nyomaszt, vagy történik velem, nem haragszik meg érte, és viszont fordítva én sem érzem sértésnek semmi gondolatát, cselekedetét. Aki mellett nem érzek féltékenységet, aggódást, keserűséget. Akit nem kínzó fellángolással tudok szeretni, hanem annál valami mélyebb, megnyugtató békességgel érzem, hogy szeretem. És fordítva is minden igaz. Aki felől érzem a szeretetet, és nem érzek arra késztetést, hogy kétségbe vonjam azt. Aki felől megkapom az általam igényelt önzetlen odafigyelést, elismerést. Aki magabiztosan tudja mit csinál. A hasonló érdeklődési kör, a hasonló ízlés világ sem elhanyagolható. Bár, ha van valami, amiben jártas és esetleg nekem felcsigázná az érdeklődésemet, az csak jót tenne. Na, meg nem kell, hogy jobb anyagi háttérrel rendelkezzen. Abból csak mindig baj származik előbb-utóbb. Eh, meg még sorolhatnám...lehet, hogy magasra tettem a mércét? Lehet. De nekem ez lenne a számomra legmegfelelőbb pár. Hát, ez van. Tudom, hogy ha ezekből engednék, akkor előbb utóbb vagy szét mennénk, vagy élnék egymás mellett, mint két idegen, aki nem tud szót érteni egymással. Aztán jön a nem szólok hozzád, nem tudlak elviselni, alig várom már, hogy menj dolgozni, vagy nem akarok haza menni...stb. Brrr, köszönöm szépen, ebből már nem kérek. Ha csak ilyen lehetőség adódna, akkor tengetem továbbra is egyedül az életem. Majd csak lesz valahogy. Érzem, hogy az elhatározásom megszilárdult, és ez jó. És emellett nagy megkönnyebbülést is érzek. Már nem fogok attól tartani, hogy félek faképnél hagynak, ha önmagamat adom és esetleg nem felelek meg, nem dőlök be a szép szívet melengető szavaknak, ígéreteknek. Hajj...Jót tett ez a forró fürdő na...nem hiába, itt születtek mindig is a döntő elhatározásaim. És most megyek a párkereső oldalra, mert elbúcsúzok két embertől, kikkel azért írogatunk egymásnak, hogy elmeséljük, kivel mi történik, hogy hol tart éppen a párkeresésben. Ha meg akarnak ezentúl is kapcsolatban maradni velem, tudnak email-re írni.