Döntés helyett megérzés!...

Persze, hogy megint ismerkedek, amit már nem akartam. Még mindig itt vagyok az oldalon, ahol már nem akartam lenni. Annak ellenére, hogy a jól eső fürdő után határozott szándékkal nyitottam meg az oldalt, hogy most teszem ezt utoljára, leköszönök és a továbbiakban felhagyok evvel a nevetséges párkeresősdivel, elég jól el vagyok még mindig itt. Sőt, mondhatni, túlságosan is jól el vagyok. Nagyképűen az öreg rókák tapasztalatával felvilágosítottam egy hímneműt, hogy itt ne számítson komoly számba menő ismeretségre senkivel sem. Írom neki, hogy ha nem beszélgetnénk, már nem lennék itt, mert nagyon meguntam ezt az egészet. Írja, Ő is már azon a ponton van, hogy véget vet ennek a komoly szándékkal töténő párkeresésnek. De még nem szánta rá magát, hátha, sosem tudni. Ja, hogy akkor nem most kezdte Ő sem. Esik le a tantusz. Kérdéseire válaszolok, és nekem is vannak kérdéseim, amire Ő is válaszol.  Már, ha válaszol. Mert hiába várom, néhány mondat váltás után  nem ír vissza. Ennyi lenne? Nem, az nem lehet. Aztán jön egy furcsa sugallat, ne sürgesd! Várj, várd ki türelmesen, míg válaszol. Jó, jó, de mégis meddig várjak? Életem végéig azért csak nem kellene. Már vagy tíz perce a sugallatom tanácsát megfogadva mást nem teszek, mint várok. Ami igen nehezemre esik, már csak azért is, mert érzem az idegesség gyűlik bennem és eláraszt. Tenyerem izzad, szívem a torkomba költözve lüktet hevesen.  Úgy érzem, ha elszalasztom, valamit kihagyok.  Jaj, csak ne csapjon be az érzetem.  Huhh, Ági jó lesz, ha lenyugszol! Figyelmeztetem magam, hisz nem az életed függ tőle, ha meg kell, hogy ismerkedjetek, akkor meg is fogtok. Jön valahonnan ez  gondolat és olyan érzést vált ki, amitől megnyugszom. Viszont, annyi idő eltelt, hogy nyugodtan rákérdezhetek, hogy miért nem válaszol, szerintem már nem fog türelmetlenségnek érződni. Lepötyögöm az egyszerű, udvarias kérdést, de semmi. Szó szerint semmi, mert amit írok az sem jelenik meg.  Miért? Jah,... a fene egye meg, lefagyott a gépem!  Hát persze, ezért nem történt semmi.  Aggodalmas vigyorral kapcsolom ki a gépet, hiába gyors az újra indítás, oldalbetöltés, mégis minden olyan csiga lassúnak tűnik most.  Közben azt veszem észre magamon, hogy lever a víz egy pillanatra, ott lesz e, vár e még?  Végre nagy kegyesen betöltődik  az oldalt, gyors név keresés, rá kattintás és még gyorsabb írás  neki  bocs, de lefagyott a gépem, visszatértem, akarsz még velem beszélgetni?  Nagy megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, mikor rövid időn belül válaszol, persze, nincs semmi baj, elfoglalta magát, úgy volt vele, hogy vagy vissza jövök, vagy sem. ( hmm, végül is)  De nem mehetnénk át egy személyesebb csevegő oldalra, nagyon unja már ezt a kócerájt, kérdi Ő. Mire én Ó dehogynem!, már én sem akarok itt lenni. S míg felvesszük egymást msn-re, addig jókat vigyorgok magamon.  Ahhoz képest, hogy már nem akartam ismerkedni az elmúlt, negyedórában velem történtek nem ezt mutatják. Az idegesség, és annak a lehetősége, hogy elszalaszthatom, igen csak nem egy közömbös, mindenbe bele törődöttséget mutat.  Arról ne is beszéljek, hogy hol a határozottságom, amivel ma a fürdés után fel voltam  vértezve? Ennyire akarat gyenge lennék, ennyire nem tudok kitartani egy döntés mellett?  Vagy , ami még lehetséges, a megérzés, hogy ezt nem hagyhatom ki vezérel? Igen, ez  az utóbbi magyarázat határozottan jobban tetszik