Mit érzek? Ki lep meg?...

Belépve a chatszobába figyelem , hogy miről beszélgetnek éppen, nem folyok bele, csak néha küldök egy smájli figurát, részemről ennyi a hozzászólás. Talán még ez is sok. Közben csak evvel a két „ismerőssel” beszélgetek, leírom részletekben a ma történteket, persze tömören. Ők is írják mi történt velük. Ha valaki privátba akar csevegni, nem válaszolok, már nem érdekel innen senki. Ha velük befejezem a beszélgetést, ki is lépek. Míg várom a válaszokat olvasgatom a közösségi szobába az írottakat és mint kívülállóként már teljesen hidegen hagy, nincs rá késztetésem, hogy részt vegyek benne. Azt hiszem. Egy pici szomorúság és üresség keveréke azért érződik, mert hiszen hónapok óta ez volt a reménységem szigetén a ments váram, amit most készülök elhagyni. Mint, amikor váltam és hónapokig elhúzódott a válóper, mert nem egyeztünk meg. Aztán mindketten rájöttünk, jobb, ha dűlőre jutunk és a bíróság előtt határozottan kimondjuk, hogy mindenben megegyezünk. Akkor már semmit nem éreztem a volt férjem iránt, se haragot, se szeretetet, azt hiszem csak, mintha egy ismerős lett volna. De mikor kimondták a válópert, hogy vége, már nem vagyunk semmilyen hivatalos úton sem összekapcsolva, nekem könny futotta el szememet. Aztán, mikor utaztam hazafelé, nem megkönnyebbülés volt, amit éreztem, hanem az üresség. Evvel együtt valamit nagyon sajnáltam. Talán azt, hogy nem sikerült egy álmomat valóra váltani, talán az elvesztegetett 15 évet? Nem tudom, igencsak ellent mondásos érzelmek, nem is értem őket. de erről az érzetről most ez jutott eszembe. Nagyon hasonlít. Nem tudok mit kezdeni vele, így olvasgatom a chetelők miket írnak. Szánalom és lenézés keverékének elegyével szemlélődök. Hogy tudnak némelyek évekig így élni? Felfedetlenül, az ismeretlenség homályában bármit írhatva élni? Brrr...ez nekem nem megy. Olvasgatok tovább , és feltűnik egy eddig számomra még nem látott nevű, aki azt kérdezi, hogy:” van e itt valaki, aki esetleg értelmes dolgokról is szeretne beszélgetni, meg netalántán komoly szándékkal ismerkedni? Jaj, szegény! Biztos új, nem tudja, hogy itt komoly ismeretségre nem igazán tehet szert. De, hát majd meg tanulja, vagy ki tudja? Lehet, hogy Ő sem különb egyikünknél sem. Legszívesebben írnék neki egy velőset. De nem, nem és nem, mert akkor avval azt érem el, hogy nem szabadulok innen el. Nem szabad reagálnom semmire, még úgy sem, hogy tudtára adom, hogy ne kergessen rózsaszín felhőket és pont. Inkább most már azon vagyok, hogy minél hamarabb elbúcsúzok ettől a két ismeretlen ismerőstől, aztán vége. Eltart egy darabig, mert az egyik nagyon sajnálja, a másik meg agitál, hogy ne tegyem, biztos lesz ez még jobb is. De nekem az elhatározásom szilárd. Csak nem tudom miért nem lépek ki egyszerűen egyik pillanatról a másikra, ha az elhatározásom szilárd? Na, mi történt? Az egyik nő nagyon dühöng, valaki nagyon megsértette privátba...Ó szegények, micsoda problémák, most a másik, mint egy jó barátnő, vigasztalja és hívja privátba, hogy panaszolja el mi a baj, mi történt..Aztán megint feltűnik ugyan az a kérdés...” van e itt valaki.....?” Hát már szinte sajnálom ezt a szerencsétlent, hogy hiába fárad, és ilyen naiv..hajt a vágy, a kiokosításra , elhajtom a tiltó gondolatokat, a belső kényszer és valami sugallat erősebb, hogy válaszoljak neki. Rákattintok a nevére, én mint tapasztalt párkereső, akit csalódások sorozata ért, ki mindent tudó - ellátom néhány jó tanáccsal. Nem mutatkozok be, egy rövid köszönés után tájékoztatom, hogy ha komoly párkereső szándékkal van itt, akkor nem jó helyen jár. Itt aztán nem fog találni párt. Mert a szélhámosságon, néhány szexuális kalandon kívül mást nem fog találni, így ne fűzzön az ilyen fajta komoly párkereséshez nagy reményeket. S az, hogy egy jó ízűt beszélgessen valakivel..hhúú. De azért sok sikert kívánok és minden jót. Aztán sorra veszem a két embert, búcsúzok tőlük, minél előbb elakarom hagyni ezt a számomra már unalmas, kellemetlen, nevetséges közeget. Legalábbis ezt hitetem el magammal. Mert most hirtelen az üres közönyösséget fel váltotta a düh. A düh, hogy még így sem találtam meg azt aki nekem megfelelne. Hát már ez a legalja. A franc essen ebbe az egészbe! De válaszol az Ember, kérdi ki vagyok és miért hiszem azt, hogy nem jár sikerrel... Ki lennék? Hát..Cskén. Válaszolok dühös flegmasággal. Nem számít ki vagyok, de kinek mi a siker, az más kérdés...és én nem ismerkedek már, fölösleges rám figyelmet szentelnie...akkor csak beszélgessünk..-kér. Egy idő után azt vettem észre, hogy nem csinálok mást, mint, beszélgetek, azaz ismerkedek újfent.