A barázda mélyén az érték...

Mivel tudtam, hogy otthon van a Barátosném, egyenest hozzá mentem. Haza fele útba esik amúgy is, én lakom az emelet egyik végén, Ő a másikon. Szinte beesek hozzá, és a kétségbeejtő hangon, röhögőgörccsel fűszerezve mesélem el kalandomat. Aztán hirtelen valami keserűség, mély letargia váltja fel mindezt. Barátném vigaszként elővarázsol egy üveg bort és annak társaságában emésztjük a történteket. Nem fogok többet randizni, nem fogom a párom keresni. Nem és nem, ki tudja létezik e egyáltalán. Lehet, hogy csak annyira kellene már valaki, hogy elhitettem magammal a létezését és becsapnak az érzeteim. Az első srác, akivel randiztam, pszichológusnak használt, az előző, meg..hát mit tudom én mi van avval is.. na meg ez az utolsó...bbrr..ne is beszéljünk róla, mert a hideg futkározik a hátamon. Kész, befejeztem, apáca leszek. Próbál vigasztalni, bár tudja, nem sokra megy vele. Azért milyen jó nekem, hogy itt van a Barátosném, kivel ellehet beszélgetni, és minden érzést ,gondolatot ha nem is tudok hangosan kimondva megfogalmazni, de sokat segít, hogy van kivel elcsámcsogni az élet okozta nehézségeken és van kivel megosztani az élet okozta örömökön. És Ő is ugyanígy van evvel, ez bizton állíthatom. És mi egymásra számíthatunk bánatban, örömben, anyagi, vagy más nehézségekben. Viszont, mivel neki már van párja és nagyon úgy tűnik, hogy valóban jól megvannak, igyekszem nem zavarni Őket, mikor kettesben lehetnek. És az nagyon ritka pillanat, mert négy kamaszodó gyerek mellett nem egy egyszerű feladat.

Mikorra haza érek addigra mély közöny lesz úrrá rajtam, amit nem is bánok. Sokkal jobb, mint keseregve, depressziós hangulatban őrjöngeni, amikor azt hiszem, hogy mindjárt megörülök, vagy nem bírom az élet nehézségeit és köszönöm szépen nem kérek belőle többet, inkább szép csendesen megválok tőle. Még mindig jobb ez. Olyan mintha mélységes nyugalom szállt volna meg. Készítettem magamnak egy forró fürdőt, nagyon szeretek a vízben lazítani, és most abban elernyedve, átgondolom az eddig történteket és keresem a választ a kérdéseimre, ami csak érzés szinten vannak, de szép apránként a felszínre kívánkoznak. Mit is akarok én valójában az élettől, vagy mi is a dolgom itt ebben a testben? Miért érzem mindig boldogtalannak magam? Miért nem találtam meg eddig a párom? Vagy lehet, hogy nincs is? Egyedül is lehet élni, elégedetten, békésen...azt hiszem.. Az nem létezik, hogy az Ember csak azért születik meg, hogy haláláig túlnyomó részt az érzéseitől, vágyai be nem teljesülésétől szenvedjen. Az nem létezik, hogy nekem van el deformálódva az érzés világom, hogy arra kárhoztat, hogy csak ideig óráig érezzem jól magam. Valamit biztos rosszul csinálok, gondolok, téves elképzeléseim vannak, amire érzéseim úgy reagálnak, hogy folyamatosan küldik a jeleket rossz lelki állapot formájában. De mit? Más kiegyensúlyozott Ember hogy gondolkodik, mit csinál, hogy jól érezze magát e létben? Biztos van rá megoldás, csak én nem tudom, hogy mi az. Vagy bűnhődnöm kell valamiért, és nem is lesz jobb a lelki világom? Nem hiszem el, hogy nekem így kell leélnem az életet. Valahol legmélyen belül van valami ami azt sugallja, hogy ellehet érni a lelki békét, el lehet érni, hogy békés, nyugodt, elégedett, kiegyensúlyozott életet tudjak élni. De hogy? Azt nem tudom, csak azt, hogy hogy nem.

Így biztos nem, ahogy én csinálom. Olyan ködös nyúlós masszaszerűnek érzem most azt, amit hónapok óta művelek. Ismerkedem a világhálón, ahol mintha nem is igazi hús, vér emberek lennének. Mintha egy másvilági hely lenne, ahol csak a lelkek léteznek, akik keresik a boldogságukat, különböző formában, módon. És senki nem mer nyíltan önmaga lenni, mert félnek, hogy kigúnyolják Őket, hogy egyedül maradnak, mert félnek, hogy ez a fajta szórakozás nem lenne, akkor semmi más nem tudná őket lekötni, boldoggá tenni. Itt még ideig óráig érezni lehet, hogy figyelnek rám, dicsérnek, netán kedves szavakkal illetnek és milyen jól esik, még így is ismeretlenül, mikor valaki azt mondja, hogy nem olyan vagyok, mint az átlag, hogy kedves vagyok, hogy jó nő vagyok, kedvelnek, netán azt írják, hogy még így látatlanba is szeretnek..de ez mind hamis...és mindenki azt hiszi magáról, hogy ő őszinte és mindenki más hazug, becsapja. De akkor, ha mindenki áldozatnak gondolja magát, akkor kik azok, akik azzá teszik Őket? És most döbbenek rá, hogy úgy gondolok rájuk, mintha kívül állok lennének, holott be kell vallanom magamnak, még ha nem is tetszik, közéjük tartozom. Hiába hiszem azt, hogy én őszintén el mondok mindent magamról, és nem ferdítek, ködösítek, de önmagamat én sem merem teljes valómban felvállalni. Nem merem az aktuális érzéseimből fakadó gondolatokat kimondani, mert félek a faképnél hagyástól, félek az elutasítástól. Te jó ég, mekkora hülye vagyok én, hogy másokban keresem a hibát, mikor bennem van a legnagyobb! Hát, hogy akarom megtalálni az igazit, ha nem merem megmutatni a valós énemet? De hát hogy mutassam meg a valós énem, ha saját magam sem tudom, hogy milyen is az? Na, várjunk csak...hogy is van ez?....