Meg nem hóditó, lódító...

Ma lesz a randi az alig két hete megismert sráccal. Gyorsan haza bicajoztam munka után, fürdés, néhány falat bekapása után már rohantam is a buszra, ami bevisz a faluból a város vasúti pályaudvarára.

Vonattal jön és ép, hogy kiérek. Megbeszéltük, hogy nem öltözünk túl, nem az a fontos. Így felvettem egy fehér blúzt és egy fehér nadrágot, sminkelni nem szoktam magam, csak a hajamat lőttem be és némi illatfelhőbe burkolóztam. Ennyi volt a nagy készülődésem.

Még a vonat beérkezte előtt sikerült kiérnem, félre álltam, hogy a leszálló tömegbe ne keveredjek bele, de jól látható is legyek. Engem Ő könnyen megismer, viszonylag friss fotó alapján tud beazonosítani. Nem izgultam eddig, de ahogy bejött a vonat egy kicsi izgatottság kerített hatalmába. Mert hát na, azért mégis csak randizok, vagy mi, még ha nem is fűzök hozzá nagy reményeket. Lassan kezd feloszlani a vonatról lezúduló ember áradat, de még nem láttam rá hasonlító alakot. Magas, kicsit macis, kerek fejű srácot kellene meglátnom. De senki ilyen nem tűnik föl. Aztán azt veszem észre, hogy nem messze szemben velem téblábol valaki. Nézzük egymást és ahogy megszólal, hogy én én vagyok e....hát a döbbenettől nem is tudok válaszolni...ott áll előttem az, akivel két hete beszélgetek...nálam legalább egy fél fejjel alacsonyabban, némi púpossággal, egy szál atléta trikóban és focistaszerű selyem rövidnadrágban és strandpapucsban..mintha csak otthonról leszaladt volna kidobni a szemetet a szeméttárolóba.. hát...most nem is tudok a döbbenettől megszólalni. Úgy látszik, komolyan vette, hogy ne öltözzünk túlságosan ki, csak lazán. De muszáj lesz erőt venni magamon.

Mosolyogva üdvözlöm, nem akarom megbántani, Ő is Ember és biztos izgatott volt a találkozótól, de minél előbb le kell lépnem.

Már meg is van a tervem. Mondom neki, hogy innen negyedóra gyaloglásra van a kedvenc teraszos cukrászdám, menjünk oda igyunk meg egy kávét. Mikor is indul a buszod? Azt mondta egy óra múlva, de óránként megy Ő ráér a későbbivel is menni. Annyit csak kibírok- gondolom, és mondom neki, hogy nekem nincs sok időm, úgyhogy nyugodtan menjen el a következő busszal a haverjaihoz. Miközben sétálunk, bár én igyekszem gyorsabban menni ,állandóan át akar ölelni amit én nem hagyok és folyamatosan avval van elfoglalva, hogy jól nézek ki, meg, hogy de jó, hogy itt van és végre , hogy találkoztunk. Aha...hát én nem. Egy azért, mert nem is az Ő fotója van fent az adatlapján, ez biztos, ennyire nem térhet el tőle. Kettő meg azért, mert nekem egyáltalán nem jön be. És nem csak a külseje , és öltözete miatt, hanem egyszerűen semmi vonzalmat nem érzek iránta, vagy szimpátiát. Míg a telefonba jól eltudtunk beszélgetni, addig nálam ez megszűnt mostanra. De elég beszédes, így nekem csak bólogatnom kell, meg néha válaszolnom.

Végre elérünk a Virág Cukrászdához, leülünk kint és én egy kapucsínót kérek, Ő meg egy szimpla kávét. Lopva ránézek a telefonomra, ha minden igaz alig kell kibírnom 20 percet. Néha nagyon hosszú tud lenni ám akár egy perc is, nem hogy húsz!

Sajnálja, hogy ilyen rövid időt töltünk együtt, meg hogy majd minél előbb találkozzunk újra, jó? És én erőt vettem magamon, mondtam neki, hogy ne haragudjon, de inkább ne. Megszerette volna tudni miért nem. Én elmondtam neki tőlem telhető kíméletességgel, de azt mondta, hogy ugyan már ez elsőre nem is olyan nagy baj, majd lesz időm ezt meggondolni. De ezen nincs mit gondolkodnom, már most tudom. És ilyen határozottan szerintem még nem tudtam semmit az életemben, mint ezt. De már menni is kell, nem igaz? És Ő azt hitte, hogy én is arra a buszpályaudvarra megyek, ahova Ő. Nem , mondom, nekem máshonnan indul a buszom, az közelebb van, én ott szállok fel. Még az a szerencse komolyan mondom-magamban-, hogy nem egy vonalon van a két falú, hanem egymással ellentétes irányba. Még jó, hogy valami megérzés folytán nem árultam el melyik falúba is lakom...

Nagyon nehezem szabadultam meg tőle, még hogy adjak neki csókot! Na még csak az hiányozna!!! Nem én, és inkább még egyszer mondtam neki, nyomatékosan, hogy nem akarok vele találkozni többet, ne haragudjon, de ez van, ne is hívjon. De ahogy kiveszem a szavaiból nem veszi komolyan.

Hah.!!!..nagy kő esett le a szívemről, szinte futva menekülök és míg el nem érem a hidat nem is lassítok. Néha hátra nézek, hogy nem követ e, de szerencsére nem. Már mikor felérek a hídra és megyek át a Tisza fölött, akkor érzem, hogy kezdek megnyugodni. És a megkönnyebbülésen kívül a hitetlenkedés, a döbbenet és a röhögőgörcs keveréke kerít hatalmába. Ez kitart a félórás gyaloglásom ideje alatt, míg el nem érem a buszmegállót. Ami persze nem igaz, hogy ez van a legközelebb, hanem az, ahonnan Ő is indult tovább. Szerencsére nem sokat kell várnom a buszra, ilyenkor félóránként jár, de mégis nyugtalanul nézelődök körbe időnként. Tartok attól, hogy követett, attól független, hogy semmi erre utaló jel nincs. Heh, még a végén üldözési mániám lesz.