Beláttam, értem, vége...

Eltelt igen csak érdekes két hét. Végre beszélgetünk, hol csak írott szóban, hol hanggal is. Vannak érdekes és elgondolkodtató momentumok. És köszönöm, hol jól érzem magam, amikor repkedek, szárnyalok, hol meg mikor a keserűség, értetlenkedés, bizalmatlanság keveréke marcangolja a szívem, rosszul érzem magam. Mikor szárnyalok, minden gyanús körülményt feledek. Jobban mondva valószínűleg csak elfojtom, mert a lelkem mélyén érzem, hogy ott van egy rossz nyomasztó érzés, de nem törődök vele. De amikor rosszul érzem magam és kiváltó oka, hogy napokig nem beszélünk, na akkor aztán különböző variációk jutnak eszembe, arra, hogy ez az Ember engem becsap és nem kellene vele foglalkoznom. Mint most is. Két nappal ezelőtt üzente, hogy lesz, beszéljünk. Jó, beszéljünk, rajtam nem múlik. Azóta is várom, hogy beszéljünk...de ez még semmi. Például múlt héten meg azt történt, hogy beszélgettünk és telefonszámot cseréltünk, mondván, hogy ha bármi van tudjuk egymást hívni. Jó, örültem neki, hogy ez eszébe jutott. Akkor most már úgy tűnik komolyan gondolja az ismerkedést mégis. Aztán hirtelen kilépett, szinte még mondat közben voltam. Akkor arra gondoltam, hogy elment a nete, majd vissza jön. Hát persze, hogy nem jött vissza. Mivel megadta a telefonszámát, vettem a bátorságot és rácsörögtem, gondolván megkérdezem tőle várjak e még ma? De mily meglepő, nem vette fel...csodálkoztam, de jól van, majd legközelebb.

Azután volt olyan is a napokban, hogy csak írogattunk, mivel azt mondta, hogy nem jó most a mikrofonja. Oké, ezt is elhiszem, igaz nehezen, de ne legyek bizalmatlan már vegyek annyi fáradságot és higgyek neki. De ami betette a kaput nálam, az az, mikor azért nem beszéltünk, csak szintén írogattunk, mert Ó szegénykém hát be van rekedve.

És most ezt így átgondolva, talán jobb, ha abbahagyom ezt az egész bohóckodást. Pedig már legutóbb azt terveztük, hogy találkozunk valahol félúton a lakhelyeinkhez. Amikor először erről beszéltünk azt mondta, hogy majd csak egy hónap múlva jó neki, mert most a cége hozza- viszi nap mint nap több száz kilométerre dolgozni. Ühüm...

Szóval, mindezeket felidézve...hát mit is mondjak?

Eleinte azt hittem, hogy én vagyok türelmetlen, meg erőszakos, mikor kedvesen megkérdeztem az eltűnései után -persze mikor újra beszéltünk - hogy miért nem volt a megbeszélt időben. Rájöttem, nem szabad számon kérnem. Attól kiakad. De, hát azért uram bocsá, hülyének azért ne nézzen senki, önmagamon kívül! Hiteget, időpontokat ad meg, mikor lesz és kér legyek én is feltétlen. Már mondtam neki, hogy ne erőltessük, ha meggondolta magát. Nem, nem dehogyis..csak idő kell neki..sőt! Ilyenkor előtérbe tolta a találkozást, és abban reménykedik, hogy ha minden olyan, amilyenek lennie kell körülöttünk, akkor várunk egy évet, addig is ismerkedünk és akár még össze is házasodhatunk..???????? igen? És én vajon, még ha minden rendben is lenne, és jól meglennék, akkor én vajon férjhez akarok e menni újra? Nem. Biztos, hogy nem. Papir nélkül akarok élni békességben, boldogságban a párommal. És különben is, ilyen még eszembe sem jut. Szóval, igen most jobban belegondolva beleestem a csapdába. És csak magamnak köszönhetem. Mert feladtam azt az elvem, hogy nem alkuszom. Értelmesnek tűnt, dicsérő szavakkal árasztott el, és nekem úgy látszik akkora szeretet éhségem van, hogy figyelmen kívül hagytam azt a tényt, hogy nem Ő az, akit keresek. De gyenge vagyok, aminek az eredménye, hogy most itt nyűglődök evvel az Emberrel, ki több bánatot okoz nekem, mint örömöt. Dehogy is kell nekem ilyen kapcsolat! Hah, még, hogy kapcsolat! Inkább hagyjuk...