Önbecsülés...

Folytatom a pozitív gondolatok gerjesztését. Egész jó megy, pláne így, hogy érzem az elégedettséget. Elégedett vagyok, hogy itt lehetek, a magam ura, s addig lustálkodhatok az ágyban ameddig csak kedvem tartja, senki nem néz rossz szemmel, nem szól meg és nem vár el semmit. A lakbér kifizetve, számlák úgy ahogy, ami nincs, majd ki lesz. Nem raknak ki, nem dől össze a világ 1-2 hét késéstől, eddig sem tette. Felesleges aggódni olyan dolgokon, aminek nincs itt az ideje. És ha mégis valami probléma adódik, jobb higgadtan, és kellő türelemmel elintézni. A stressz felesleges dolog. Ha ezeket a negatív érzeteket elhagyom máris sokkal jobban érzem magam! Azon kell dolgoznom, hogy megtanuljak türelmes lenni, elégedett, nem másoknak megfelelni. Legyek olyan amilyen vagyok valójában, s aki így is szóba áll velem az csak jó. Kell ennél több? Nem nagyon. Jó így, nagyon jó. Elgondolkozok azon, hogy valóban jól érzik e magukat azok, akik annak mutatják magukat. Nálam jobb nők, jobb életkörülmények között élők boldogabbak e? Kétségeim vannak. Lehet, hogy nem. Tudok olyan számomra is irigylésre méltó nőkről, kiknek nincs rendben a háza tájéka. Kívülről nézve csili-vili, jól néznek ki, jó anyagi körülmények közt élnek, látszólag boldogok. De hallani felőlük ezt azt, valóban mit érezhetnek, milyen lelkiállapotban vannak? Lehet, hogy nem jobban, mint én? S különben is miért foglalkozom másokkal? És végre megértettem valamit, magamévá tudom tenni e gondolatsort, ami egy ideje fogalmazódik bennem.

Hálát adhatok a sorsnak, lehetőségekhez képest úgy élhetek, ahogy akarok. Nem a külsőségektől függ a lelki béke! Nem az számít mim van, mire viszem a munkahelyen, mennyire ismerik el munkám, s hogy felelek meg mások elvárásának! Nem nem. Az a fontos, hogy önmagammal legyek megbékélve! Igen! Ez az!