A múltban...

Ülök szobámba a fotelbe, a nyitott erkély ajtóba raktam, hogy érjen a friss tavaszi levegő. Legalább az. Megmozdulni nincs kedvem, még olvasni sem. Pedig az a mentsváram. Csak bámulok ki a fejemből, érzékelem amit látok, de gondolataim máshol járnak. Rossz kedvem van ,nagyon rossz.

Belül nyom valami, mint mindig. Még ha nevetek, vagy elfoglalom magam és külsőleg nem látszik, akkor is, nem is gondolnák. Hát sosem lesz már ez máshogy? Á, miért vagyok én evvel megáldva? Miért érzem a folytonos belső gomolygást, amitől úgy érzem nehéz a lelkem? Ez biztos betegség. Ja, igen, Anyu mondaná: ,,depressziós vagy lányom, szedjél gyógyszert, mert ezt így nem lehet csinálni sokáig.'' Ilyen ez, hirtelen hangulatváltozások, nem élni akarás, egyáltalán van valaminek értelme? De ha már depis vagyok, akkor legyek az a javából! Legyek annyira, hogy merjem eldobni az életem! De nem! Azt már nem! Naná!

Ahhoz már nincs merszem. Túl gyáva vagyok. Pedig gondolatban már nagyon közel állok hozzá. Attól félek, mi lesz, ha nem leszek, hol leszek, mi lesz velem? Megszületünk, felnövünk úgy, ahogy, ki a nagybetűs életbe, gondolván, na majd én megmutatom! Lehet másképp is élni, mint ahogy láttam, mint amibe benne voltam gyermekként. Békés boldog család, gyerekek, anyagi javak, sok nevetés, szeretet, sosem veszekedés. Ez idáig rendben. Korán férjhez mentem, alig múltam 18. Szerettem a férjem, azt hiszem Ő is engem, más volt, mint az eddigi fiúim. Komoly, már dolgozó ember. Aha! Mi lett belőle? Jól induló házasság, nehézségekkel ugyan, az első néhány év még jó is volt, de azt éreztem, nem jutunk semmire, nem kapom meg a számomra megfelelő, elegendő szeretetet. Szerencsétlen dolgozott éjt nappallá téve,( velem együtt), hogy jobb legyen, jobb is lett, de nem volt elég. Egyikünknek sem. Ma már tudom sokat köszönhetek magamnak avval, hogy így alakult. Állandó elégedetlenségem, türelmetlenségem egy olyan házsártos banyává formált, amilyen nem akartam lenni. Válás, a lányom pont akkor volt a legrosszabb korban(mikor ne lett volna?) És mind azt ,amit gyerekkoromban megéltem, és azt akartam, hogy lányomnak ne kelljen semmi ilyesmit tapasztalnia, egészséges, békés, szerető légkörben nőjön fel..hát ez mind csak egy álom maradt. Neki talán még rosszabb volt, mint nekem...fojtogat a sírás, gyötör a bűntudat, mit okoztam neki....