Ülök, s nincs erőm semmihez, s semmire. Pedig gondolatban nagyon aktív vagyok. Elképzelek különféle variációkat, hogy miképp élhetnék lelki békében, boldogan... egyszóval álmodozom. Így egy kicsit jobb, annyira bele tudom élni magam egy egy helyzetbe- persze amit én találok ki, -hogy boldoggá tesz, elmúlik a rossz kedv. De egy idő múlva szó szerint becsömörlök. Észre térek, és utálom magam még jobban, mert nem vagyok normális. Ahelyett, hogy a fizikai valómban , itt és most érezném jól magam, álmodozok. Ma is kárba vész egy nap feleslegesen, mintha meg lennének számlálva a napjaim...ki érti ezt? Egyik pillanatban nem akarok élni, a másikban meg azon kesergek, hogy ma sem volt tartalmas a napom, és egyre kevesebb az időm...
ez nagyon ellentmondásos. Te jó ég! Még magamat sem értem, hát még más...nem is tudnám elmondani szavakkal...el lehet ezt egyáltalán, vagy csak az én szókincsem gyatra ehhez? Nem tudom.
Na de elég ebből! Legyen vége! Nem akarok így élni, létezni! Valamit tennem kell!
Átmegyek barátnőmhöz, hátha felvidít, vagy ha nem, mert ő is rossz passzban van ép, akkor együtt rágjuk tovább a bánat keserű csontját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése