Eltelt pár nap, életem a szokásos mederben csordogál. Eljárok dolgozni, mikor ép kell, a munkahelyemen egyre több a probléma. (Pár hónapja, hogy a cég áthelyezett ebbe a boltjába.) A tulajdonosnő a maximumot várja el tőlünk és örökké elégedetlen. Mi tehetünk róla, hogy nem nő a forgalom mi tehetünk róla, hogy olyan az árú amilyen, attól független, hogy nem mi szerezzük be, egyszóval mindenről mi tehetünk, ha ép bal lábbal kel fel. De hogy mindig bal lábbal kel fel az már sok! Vagy esetleg mindkét lába bal? Hmm.. Tipikus mindig többet, semmi sem jó, ide vele mindent nekem. Vajon egy sikeres céget teremtő ember minden esetben mindig többet akar? Sosem elégszik meg annyival, amennyije van? És örülni annak, hogy neki jól megy a szekér? Nem tudom. Kíváncsi lennék én milyen lennék, ha a helyében lehetnék. Félő, hogy nem különb.
Talán. Haj, zsong ettől a fejem, nagyon elegem van ebből az egészből! Hát nem létezik számomra megfelelő munkahely? Lehet, hogy változtatnom kellene? Túl régóta vagyok itt, az a bajom? Lehet, hogy időszerű lenne, már lassan öt éve, hogy a cégnél vagyok. Á, de hova? Nem tudom, de szívesen váltanék. Még így is, hogy akár még főnök is lehetek itt akár. Most csak másod hegedűs vagyok. Ez sem tetszik, tudom hogy kell jól csinálni a dolgot, tudom min változtatnék, csak azt nem tudom, hogy merem is e vállalni, ha eljön az ideje? Helyettességen túl sosem vittem, mert mikor arra került volna a sor, addigra leléptem a melóhelyről. Mintha be lennék tojva a vezetői felelősségtől. Úgy érzem, hogy nem tudnám már akkor ilyen jól ellátni a munkám. Kell valaki felém. Az megnyugtató.
Nos, mindenesetre nem valami rózsás a helyzet dolgozni így megterhelő fizikai munkát végezve napi közel 9 órát-néha többet- örökös görcsben, megfelelési kényszerben meg nem állva, enni is menet közben bekapdosva pár falatot, állandó ellenőrzés alatt.(kamerák, belső ellenőr) Azért egy pozitívumot mégis tudok említeni. Ingyen fitnesz bérletem van! A folytonos mozgás és a nehéz, legtöbbször 20-30 kilók emelgetésétől leadtam jó pár kilót. Ennek nagyon örülök. De sajnos az egész életemre rá telepszik a munka. Mintha más nem is létezne. Folyamatosan kísérti a gondolataimat. Barátnőmmel is képesek vagyunk órákat erről beszélni, panaszkodni, másokat kibeszélni. Valahogy nekem ebből elegem van. Bár még mindig jobb ilyen körülmények között dolgozni, mint sehogy. De el kell érnem arra pontra, hogy a magán életemben nincs keresni valója a munkának. Még a gondolatának sem. Ahogy leteszem a kötényt odabent, nem morgolódok, és nem beszélek róla, kikapcsolom a munka gombot. De úgy kell elérnem ezt, hogy mint minden másban, ebben is elégedettséget érezzek. Nem könnyű feladat, viszont erőt ad. Beletelik pár órába, mire a feszültség és a felpörgött agyam lenyugszik, de mikor már haza fele tartok biciklizve már jobban érzem magam. Mintha könnyebb lennék, hogy végeztem mára és azon jár már az eszem, hogy mihelyt megérkezem már kapcsolom is be a gépet. Nem tudok ellenállni neki, fertőzött lettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése