….innentől kezdve kialakult köztünk valami. Próbáltam afelé terelni, hogy hagyja ott az élettársát, költözzön el, így nem lehet élni, ha nem jó valami véget kell vetni neki! Hah, mondom én, ki más dolgába könnyen ad tanácsokat. De addig sem a magam keservével foglalkozom. Ép akkoriba üresedett meg egy önkormányzati lakás, szóltam neki: pályázza meg, három gyerekkel biztos megkapja, fizetni is tudja, vagyis legalább még mindig jobban kijön anyagilag, mint most. És más hülyeségét sem kell elviselnie.
Így is lett, megkapta, még költözködni is segítettem neki. Pár hónapra rá nekem is úgy alakult, hogy megkaptam egy lakást ugyanazon az emeleten...csak a folyosó másik végén. Véletlen volt, nem? Nem tudom. Bár jobb pillanataimban úgy gondolom: semmi sincs véletlen. Mindennek oka van.
Azóta elválaszthatatlan barátnőkké nőttük ki magunkat. A-féle jóban, rosszban. Munkahelyen, szabadidőbe, amikor csak tehetjük együtt lógunk. Szét is rakott minket kedves főnöknők, vajon miért? Irigység, vagy ne hogy összejátszunk a munkahelyen és károsítsuk a boltot? Nem tudjuk pontosan mi az oka, de nem is lényeg. Mivel falu és sokat látnak együtt, egyszer csak felröppent egy hír. Mikor meghallottuk, jókat derültünk, mondhatni fetrengtünk a röhögéstől, még mostanában is ha felvetődik a téma. Ugyanis kikiáltottak minket leszbikusoknak, és hogy együtt is élünk. Na hiszen! Több se kellett, hogy derűs pillanatokat okozzanak a jó akaróink. Hiába kis falu...jobban tudják ,amit mi nem....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése